2013. április 6., szombat

22.rész- A szökés(xDD)

Sziasztok! Bocsi, hogy kicsit később, de itt az új rész. :) Bocsi, a cím utáni "xDD"-re, csak apum imádja azt a sorozatot. xDD Jövőhéten az egyik barinőm, és az ő barinője szervezne egy Directioner találkozót, nem lennének túl sokan, de akinek van kedve, az vagy ide komiba, vagy twitteren, facebook-on írjatok neki! :) Twitter: https://twitter.com/mrsstyles0000
Facebook: http://www.facebook.com/profile.php?id=100004986030204
Olyan 14.00 órás kezdettel, ha minden igaz, akkor az árkádban történne ez. Én sajna nem tudok menni, épp nem leszünk otthon, jövőhét szombat a legvalószínűbb időpont. :) Mindenkit szívesen látnak, kaja-pia nem lesz, csak ha magadnak veszed, meg semmi ilyen, nem vendéglátósdi lesz. :D na bocsi, hogy ilyen sokat pofáztam, de megkért, hogy írjam ki. Puszi xxx

 Sírtam, és sírtam, nem is akartam abbahagyni. Lehet, hogy nem olyan sok ideje ismerem, de nekem ez épp elég volt ahhoz, hogy így megszeressem. Dan kiment, nem tudom, hogy hova. Egy idő után csillapodott a sírásom, és gondolkozni kezdtem. Még mindig nem tudom, hogy hogyan kerültem ide. Hogy ki hozott be, és hogy miért. Hogy Zayn vajon most mit csinál. Jobban örülnék annak, ha ő most boldog lenne. Nem szeretném, ha miattam sírna. Mindent elrontottam. Nem is én, hanem Justin, de tudom, hogy én is hibás vagyok, nem is mondom, hogy minden az ő hibája.
 Dan egy kávéval jött be. Leült, és az arcomat fürkészte. A könnyek még folytak az arcomon. Ki akartam innen menni. Nem is tudom, hogy hova, most, hogy nincs velem...nem tudom, hogy hová megyek majd délutánonként. Nélküle minden olyan más lesz. Próbáltam lenyelni a torkomban az ismét keletkezett gombócot.
- Jobban vagy?- kérdezte Dan hirtelen.
- Kicsit sem.- csóváltam meg a fejem.- Dan?
- Hmm?
- Miért hoztak be, és ki?
- Sok vért vesztettél, és...Justin....- mondta ki a nevet már halkabban. Lefagytam. Az a...mi van, ha Zayn meglátta, ahogy engem a karjaiban visz?! Ajj, már megint Zayn. Zayn-t már kicsit sem érdeklem. Nem érdekli, hogy hol vagyok, nem érdekli, hogy mi van velem. Üreges tekintettel bámultam magam elé. Úgy éreztem, kezdek megkattanni. Nem csoda...megadatott nekem az, hogy egy olyan fiúval legyek együtt, járjak vele, akiért lányok milliói vannak oda, én pedig megcsaltam őt, és nem becsültem meg, ezt a fantasztikus részét az életemnek. Csak most látom, hogy mennyire hiányzik már minden, amit együtt csináltunk. Hihetetlen.
- Jó napot, Miss.Mitchell. Hogy van?- jött be a doki mosolyogva.
- Maga szerint hogy vagyok?!- ültem fel hirtelen. Dan felállt, és lassan visszanyomott az ágyba. Nyomott egy puszit az arcomra.
- Nyugi...- súgta oda közben. Lassan lenyugodtam.
- Nos, ha az állapota nem javul, még 1-2 hétig bent kell tartanunk. A súlyos vérveszteség többek közt hajhulláshoz, sápadt bőrhöz is vezethet. Sok vasat kell szednie, vagy pedig májat, spenótot kell ennie.- magyarázott. Én kikapcsoltam annál, hogy "1-2 hétig bent kell tartanunk". Biztos, hogy nem fogom kibírni. Éles tárgyat akarok, MOST!!!!
- Kérem, doki.- szóltam közbe higgadtan. Ő felnézett a kis füzetéből.- Ha javul az állapotom, akkor meddig kell még itt maradnom?
- Akkor pár napon belül hazamehet.
- De bakker, beszéljen már érthetően, mennyi az a pár nap?!- akadtam ki ismét.
- 4-5 nap hölgyem, és kérem higgadjon le. Nem tesz jót, ha...
- Nincs semmi bajom! Jól vagyok, csak egy kis vért vesztettem! Úgy beszél, mintha egy gyógyíthatatlan betegségben szenvednék!- kiabáltam.
- Pszichológussal is beszélnünk kell...- fordult Dan felé. A bátyám bólogatott. Remek, már a doki is azt hiszi, hogy totál dilis vagyok. Pedig nem! Vagy igen?! Én ezt nem bírom...meg kell szöknöm! Lefeküdtem újra, és nézegetni kezdtem a kezem. A jó mély vágásokat rajta. A mutatóujjamat végighúztam rajta, és egy kicsit felszisszentem. A doki kisétált.
- Na ez meg mire volt jó?! Azt hiszi, hogy beketyóztál!- kezdett engem szidni Dan.
- Dan? Hozol nekem egy fáslit a kezemre?- kérdeztem tőle. Tudom, hogy nem illett oda, egy kicsit sem, de nem érdekelt. Semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy arról beszélgessünk, hogy hogyan kellene itt viselkednem. Sehogy, ugyanis ez az utolsó napom, amit itt töltök.
- Lehet, hogy igaza is volt...- motyogta, majd felállt, és kiment. Én kinéztem az ablakon, és észrevettem, hogy a földszinten vagyunk. Felkeltem, és kinyitottam az ablakot. Odaraktam egy tollat, amit csak úgy ott találtam, hogy ne lehessen jól becsukni. Itt fogok kimászni éjszaka. Az ágyam szélén egy sporttáska volt, abba pakolta Dan a cuccaimat, amiket ma behozott nekem. Lépteket hallottam, gyorsan visszapattantam az ágyamba. Dan már be is nyitott, egy fáslival. Odanyújtottam neki a kezem, ő pedig bekötötte. Furcsa, hogy emiatt hoztak be, viszont még semmit sem csináltak vele...
 21.00 óra fele Dan elköszönt, és elment. A doki is elköszönt 22.00 óra fele, és mondta, hogy éjszaka már nem néz be senki, hogy el tudjak normálisan aludni. Eljátszottam, hogy a halálomon vagyok, majd olyan 23.15 fele, amikor lassan kiürültek a folyósok, elkezdtem összeszedni a holmim. Csak egy farmert vettem föl, a kórházi gönc maradt rajtam. Fogtam a táskám, felvettem egy sportcipőt, és halkan felnyitottam az ablakot, és kiugrottam. Észrevettem, hogy a doki pont akkor nyitott be hozzám.
- Hey!!- hallottam az ordítását. Rohanni kezdtem. Nagy pechemre mi vagy 30 percre lakunk a kórháztól, Lottie 45, a fiúk pedig 5. Nem tudtam, hogy mit csináljak...Hátranéztem, és vagy 5 doki a nyomomban volt. Na ne már! Egy beteggel kevesebb, kit izgat?! Ott voltam a fiúk háza előtt. Égtek a villanyok. Hirtelen jött ötletből, vagy már csak reflexből, nem tudom, de megnyomtam a csengőt. Toporogva vártam, hogy végre valaki ajtót nyisson. Mikor már úgy láttam, hogy senki sem fog beengedni, viszont a dokik már majdnem itt vannak, ismét futni kezdtem volna, de akkor egy kar behúzott a kertbe. Gyorsan becsukta az ajtót, és bevitt a házba. Fuldokolva köhögtem. Szédülni kezdtem. Hirtelen azt sem tudtam, hogy hol vagyok. Hallottam, ahogy távoli hangok a nevemet kiáltják, aztán elsötétült minden.

Lassan ébredezni kezdtem. Puhán feküdtem, és egy hideg nedves valamit éreztem a homlokomon. Erőtlenül nyitottam ki a szemem. Egy nagyon ismerős szobában voltam, és az ágyon ott ült mellettem...
- Zayn!- kiáltottam, majd gyorsan felültem, de rögtön vissza is hanyatlottam, ugyanis éles fájdalom hasított a fejembe, és szédülni kezdtem. Nem mondott semmit, csak felállt. Odahozta mellém a táskámat.
- Jobban vagy?- kérdezte hidegen.
- Igen.- válaszoltam félénken.
- Akkor már indulhatsz is.- adta oda a táskámat, és kinyitotta nekem az ajtót.

2 megjegyzés:

Dikaa írta...

NEM LEHETSZ ENNYIRE GONOSZ!!!! :D nem hiszem el, hogy itt hagytad abba :D siess a kövivel!!! :) <3

Rubii:3 írta...

ÉN?!?!?! én gonosz?! xDDD okés, sietek ;))) <33