2013. május 21., kedd

32.rész- Bizarr mondatok

 Elkeseredetten ültem az ágyam szélén. Boo-t az ölembe vettem, és úgy simogattam. Én is felelőtlen voltam, mert nem hagytam rendben a cuccaim. A telefonomért nyúltam. Bepötyögtem a rendező, Oliver számát, és feszülten vártam, hogy végre felvegye.
- Haló? Itt Oliver Flash, a híres rendező. Miben segíthetek?- szólt bele.
- Hello Oliver, itt Sophie. Sophie Mitchell.
- Á, Sophie! Hogy ityeg a pityeg?- viccelődött. Erőltetetten felnevettem.
- Hát...ami azt illeti....az van, hogy most érkeztem meg a férjemmel és a gyerekemmel Madridba.- kezdtem el.
- Ez pöpec!- szólt közbe.
- De az van, hogy a kölyökkutyánk....hát....széttépte a forgatókönyvet...- mondtam félve. Pár másodpercig csönd volt.
- Szóval....nem tud jönni?!- váltott komolyra.
- Hát nem.- feleltem.
- Akkor viszont hallásra!- mondta, majd kinyomta a telefont. Ledobtam magam mellé, és a fejemet Boo kicsi testére helyeztem. Elkezdte nyalogatni az arcom.
- Nem akartál te rosszat, igaz?- kérdeztem tőle, majd megpusziltam a feje búbját. Válasza egy orron harapás volt. Halkan felnevettem, majd letettem.
 Elindultam lefelé, hogy megkeressem Zaynt, és bocsánatot kérjek tőle. A konyhában nem volt, sem a hálóban. Bekopogtattam a WC-be, meg a fürdőbe is, de ott sem volt. Sem ő, sem Bella. Elsétáltam a teraszhoz, és ott megláttam őket. Zayn egy piros székben ült, miközben egy cigit szívott. Bella a karkötőivel játszott. Hirtelen Zayn csikizni kezdte. Nevetni kezdett, miközben vészesen próbálta magáról lerázni apja kezét. Akaratlanul is elmosolyodtam rajtuk.
 Kinyitottam a teraszajtót, és kiléptem.
- Bella! Menni kéne a délutáni szundira!- szóltam halkan mosolyogva.
- De nem!- makacskodott, mint mindig.
- Bella!- szóltam szigorúbban. Zaynre nézett, hátha ő megmenti.
- Fogadj szót anyádnak!- utasította. Szomorúan topogott be, majd fel a lépcsőn. Mentem utána, majd befektettem a babágyba.
- Anya!- szólt utánam. Megfordultam, és mosolyogva odamentem hozzá.  
- Mondjad!
- Téged nem zavar, hogy esténként az a halott lány figyel?- kérdezte. Kikerekedtek a szemeim.
- A-aludjál kicsim.- dadogtam. Nyomtam egy puszit az arcára, majd halkan kimentem, és becsuktam a szoba ajtaját. Sokkolva dobtam le magam a konyhaasztal egyik székére. A fejemet könyökölve megtámasztottam, és gondolkozni kezdtem. Ez az egy mondat járt a fejemben. Milyen halott lány?!
 Nyúltam a telefonomért, hogy felhívjam Lottie-t. Bepötyögtem a számot, és vártam, hogy felvegye.
- H-haló?- szólt bele az anyukája rekedt hangon.
- Jó napot! Lottie-t keresem!- mondtam bizonytalanul.
- M-m-meghalt....- kezdett ismét zokogásba. Leesett az állam, és kiejtettem a telefont a kezemből. "Téged nem zavar, hogy esténként az a halott lány figyel?" Most mit tegyek?! Lottie meghalt....A félelem, és a szomorúság érzése egyaránt kavargott bennem. Kirohantam Zaynhez a teraszra. Kíváncsian emelte rám a tekintetét. Az arcomon folytak le a könnycseppek.
- Sophie? Mi a baj?- állt fel gyorsan Zayn. Zokogva öleltem át őt. Simogatni kezdte a hátam. Mikor kicsit már csillapodott a sírásom, újra megkérdezte, hogy mi történt.
- Mikor elvittem Bellát aludni...- szipogtam.- akkor ezt kérdezte tőlem: "téged nem zavar, hogy esténként az a halott lány figyel?"....aztán fel akartam hívni Lottie-t....de az anyukája vette fel....és elmondta....hogy Lottie....meghalt....- könnyeztem be. Zaynnek a szemei kistányér méretűek voltak.
- Uramisten....- meredt maga elé. Csendben kifújtam az orrom. Hirtelen nevetést hallottunk. Zaynnel elindultunk Bella szobája felé. Ő nevetett. Odamentem az ágyához. Mielőtt kiemelhettem volna, megszólalt.
- Anya! Hol a papa? A te apukád?
- Hát....ő már nincs velünk....- mondtam.
- De....az előbb még itt volt!- felelte. Ledöbbentem. Teljes sokk ért. Körbenéztem. Láttam, hogy Zayn mond valamit, de hallani nem hallottam. Minden kezdett elmosódni. Pár pillanaton belül már csak a sötétség létezett.

***

 Lassan nyitogatni kezdtem a szemem. Nem láttam magam mellett senkit. Az agyam még nem nagyon fogott, de az utóbbi pár órára tisztán emlékeztem. Bella mondataira....Lottie halálára....Apára...
 Sokan mondják, hogy a gyerekek még kiskorukban megláthatják a kísérteteket. Igaz lenne, hogy akit szeretünk mindig velünk él?!
- Sophie!- sietett oda Zayn.- Jól vagy?
- Nem nagyon...- mondtam. Leült mellém a kanapéra, és gyengéden megfogta a kezem.
- Nem tudom mi üthetett Bellába. Szerintem csak kitalálja ezeket.- felelte.
- Erősen kétlem. Egy kisgyerek mégis honnan a jó fenéből találna ki ilyeneket?! Sosem jutnának magától ilyenek az eszébe...- csóváltam meg a fejem.
- Akkor valóban nem tudom.- sóhajtott.
 Ekkor belépett Bella is a szobába. Csupa pókháló volt.
- Kicsim! Te már megint hol jártál?- poroltam le őt. Ijedten nézett rám. A kezei remegtek.- Mi a baj Bella?
- Anya....engem lent várt....- dadogott.
- Ki várt lent téged?- kérdeztem ingerülten.
- Hát....az....a véres bácsi!

Nincsenek megjegyzések: